A sziú indiánok

Az indiánregényeknek és filmeknek köszönhetően szinte nincs olyan ember, aki ne hallott volna a sziúkról. Általában úgy ábrázolják őket, mint ravasz és harcias nép. Az átlagember számára a sziúk testesítik meg az igazi indiánokat, akik tipiben laktak és bölényre vadásztak a síkságon. Egyik történelmi alakjuk, Ülő Bikának neve eléggé közismert. Azonban a sziú elnevezés meglehetősen pontatlan, s inkább az eltérő kultúrájú népek és nyelvek gyűjtőneve...

A Nagy-Tavak északi térségében elsőként járt franciák az odzsibuáktól hallottak gyűlölt ellenfeleikről, akiket ők úgy neveztek saját nyelvükön, hogy Nadoweisiw-eg, "kis kígyók". Ez módosult francia ejtéssel Nadouessioux-ra, s idővel már csak az utolsó szótagot, a Sioux-t ejtették ki, ami a magyarban sziú lett. Az európaiak a földrajzi elhelyezkedés, az eltérő életmód és a nyelvi dialektus ellenére ezeket a rokon törzseket mind sziúnak nevezték.

Az európaiak megjelenése előtt hét autonóm, de egymással rokonságban lévő csoport létezett, az Oceti Sakowin, Hét Tanácstűz néven. Bár soha nem gyűltek össze egy időben és egy helyen, tudták, hogy a kultúra, a történelem és a nyelv szempontjából együvé tartoznak. Ezek a sziúk nyelvjárásuk szerint háromféleképpen nevezték magukat: dakota, nakota és lakota, és mindegyik jelentése "Szövetséges".

OCETI SAKOWIN, A HÉT TANÁCSTŰZ
>Dakota				>Nakota		>Lakota
1. Mdewakantonwan A Szent Tó Népe	2. Wahpekute Levelek Közt Lövők	3. Wahpetonwan Levelek Közt Lakók	4. Sisitonwan Mocsárlakók	5. Ihanktonwan Végen Lakók	6. Ihanktonwanna Kis Végen Lakók	7. Tintatonwan Síkság Lakók

A dakota nyelvjárást négy törzs beszélte, a mdevakanton, vahpekuté, vahpeton és szisziton, akiket együttesen szanti- vagy keleti-sziúknak is neveznek. Hazájuk a mai Minnesota középső és déli területe volt, a szomszédos Iowa állam északkeleti részével.

Tőlük nyugatra a mai Észak és Dél-Dakota keleti felében, a középső-sziúk a nakota dialektust használták. Ez két törzsből állt, a janktonokból, és a janktonájokból, az utóbbiak két részre váltak, a Felső- és Alsó-janktonájokra.

Bár az asszinibojnok, akik a mai Kanada, valamint észak-Montana és Észak-Dakota földjén vándoroltak, magukat is Nakotának nevezik, nem tartoznak a Hét Tanácstűzhöz. Valamikor 1640 előtt váltak ki a janktonáj-sziúk vazikuté csoportjából. Miután szövetséget kötöttek a krí indiánokkal és a franciákkal, biztosítva puskáik forrását, rokonaik ellen fordultak, és ádáz ellenfeleik lettek Az alsó-asszinibojnok idővel békét kötöttek a felső-janktonájokkal, s 1876-ban együtt telepedtek a montanai Fort Peck Rezervátumba.

Legnyugatabbra, Észak-és Dél-Dakota, Nebraska, valamint Montana és Wyoming füves síkságain kóboroltak a nyugati-sziúk, akiket titonoknak vagy lakotáknak is neveznek, és hét törzsre oszlottak:

1. oglala (oglála, "akik szórják a sajátjukat")
2. brulé (szicságú, "égett combúak")
3. minikonzsu (mnikhówozsu, "akik a vízparton ültetnek")
4. húgpápá (hunkpapha, "szarv végiek")
5. szanzark (itázipkhó, "íj nélküliek")
6. feketeláb (szihászapa, "feketeláb")
7. túketl (óóhenupa, "akik kétszer főzik a húst")

dakota (szanti) és lakota (titon) tábor az 1830-as években

Nem tudni hogy a sziúk ősei mikor és miért vándoroltak el az Ohio völgyéből, mígnem a Mississippit követve eljutottak annak forrásvidékére. Amikor elsőként 1650 táján írtak róluk, akkor a Mille Lacs és Leech Lake köré tömörültek a Mississippi forrásától, és néhány napi járásra a Felső-tótól. Életmódjuk rokon volt az erdővidéki népekével, valamint a későbbi dakotákéval; a férfiak halásztak, vadásztak, míg a nők vadrizst, juharcukrot és vadrépát gyűjtöttek, valamint kukoricát, babot és tököt termesztettek. Erdővidéki hazájukban kenuk és téli vigvamok készítésére használták a nyírfa kérgét. Erről a területről a puskákkal felfegyverzett és keletről előrenyomuló odzsibuák szorították ki őket, s a támadókhoz csatlakoztak még a krí indiánok, és azok új szövetségesei, az asszinibojnok. Így a támadások és a bölény vonzása miatt a dakoták fokozatosan délnyugatra szorultak a Big Stone Lake vidékére. A déli határnál meg szembekerültek az ájovákkal, otókkal, majd a szók-fokszokkal. Feltehetően 1700 tájától történt, hogy egyre több sziú csoport vándorolt nyugatra. A janktonok és janktonájok a Missouri-tól keletre telepedtek le. Kultúrájuk néhány vonást átvett a Missouri-menti falulakó törzsektől, a mandánoktól, és hidatszáktól, így olykor földkunyhókban laktak, de kultúrájuk inkább átmenetet képzett a keleti és nyugati csoportok között. A titonok 1760-80 között keltek át a Missourin, s az oglalák, mint a törzs élharcosai, már 1775 körül felfedezték a Fekete-hegyeket. A Nagy Síkság egyetlen törzse sem dicsekedhetett nagyobb háborús sikerekkel, mint a lakoták. Eredetileg gyalogosan érkeztek a síkságra, málháikat kutyatravoison vontatva, de miután lovakat loptak vagy vettek, a síksági nomád népek mintaképei lettek. Sorozatos győzelmekben söpörték félre a mandán, hidatsza, arikara, omaha, ponka, ájova, pauni, kájova, varjú és asszinibojn törzseket. A 19. sz. elejére a sziú terület nyugati határát már a Big Horn-hegység képezte, északon elkóboroltak még a kanadai síkságokig, délen pedig a Platte- és Republican-folyókig. A becslések szerint a három sziú csoport együttes lélekszáma 35.000-50.000 fő volt, s ennek kétharmadát a lakoták alkották. Szövetségeseikkel a sájenekkel és arapahókkal erős gátat képeztek a középső síkságon terjeszkedő amerikaiak előtt.

Harcok az amerikaiakkal 1854-1890

1841-ben megjelentek a vonuló társszekerek az Oregon-ösvényen. A beözönlő több ezer emigráns nemcsak betegségeket terjesztett, mint a himlő és kolera, hanem elriasztották, vagy leölték az útjukba eső vadállatokat is. A kormány, hogy megakadályozza a "puskaporos hordó" felrobbanását felvásárolta az egykori prémkereskedelmi állomásokat, mint a Laramie-erődöt, és 1851 nyárutóján tanácskozásra hívta több síksági törzs főnökét a Laramie-erőd mellé. A kormány kijelölte a törzsi területeket, cserébe az indiánok nem fosztogathatták a bevándorlókat, és abba kellett hagyniuk a törzsközi harcokat is. Évjáradékot ígértek, amit az erődben vehettek át. Főnököket neveztek ki, hogy felügyeljék a szerződés betartását, és tárgyaljanak egész népük nevében. Ilyen ún. "papíron törzsfőnök" lett a brulé Hódító Medve, mint az összes lakota nagyfőnöke.

1854 augusztusában egy látogató minikonzsu lelőtt egy tehenet, amit mormon tulajdonosa is sorsára hagyott. Erre a forrófejű és becsvágyó Grattan hadnagy kivonult egy szakasszal a brulé faluba, hogy letartóztassa a vétkest. Arroganciájának áldozatul esett a diplomatikus Hódító Medve, mire feldühödt harcosai felkoncolták a különítményt. Ezzel kirobbant a fegyveres konfliktus, a következő év szeptemberében Harney tábornok Ash Hollow-nál keresztülgázolt a brulé Kis Mennydörgés faluján. Nyáron a Pierre-erődnél újabb szerződés aláírására kötelezték a lakotákat.

Keleten a dakoták jelentős kulturális változáson mentek keresztül, egyesek felvették a fehérek életmódját. Miután több ezer telepes tódult hazájukba, a dakoták 1851 nyarán szerződést írtak alá, melyben lemondtak összes földjükről egy keskeny földsávot kivéve a Minnesota-folyó mindkét partja mentén. Azonban a földekért fizetett évjáradék mindig késett, a kereskedők megalázóan viselkedtek, s 1861-62 tele éhínséggel sújtott. Az elfojtott indulatok azután robbantak ki, hogy 1862 augusztusában négy fiatal szanti megölt néhány telepest. Az indiánok bosszútól tartva, és bízva abban, hogy a polgárháború miatt kevés a katona, támadni kezdtek. Egy hónap alatt több mint 500 telepes és katona esett áldozatul a szantik öldöklésének. Végül az offenzíva kifáradt és az indiánok egysége is felbomlott. A dakoták egy része megadta magát. Ennek ellenére közülük 38-at kivégeztek. A többieket kitoloncolták Minnesotából és a Missori menti Crow Creek Rezervátumba telepítették. Mások azonban Kanadába szöktek vagy nyugati rokonaikhoz csatlakoztak.

1863-ban egy új, az Oregon-ösvényhez kapcsolódó Bozeman-ösvény lerövidítette az utat a montanai aranymezők felé. 1864-65-ben az indián támadások ellenére közel 2.000 ember utazott rajta. A kormány aztán úgy döntött, hogy a bevándorlók védelmére erődláncolatot létesít az ösvény mentén. A lakoták valamint szövetségeseik az arapahók és sájenek 1866-ban zaklatni kezdték a munkásokat és rátámadtak a katonákra. Végül Vörös Felhő 1868 nyarán olyan szerződést írhatott alá, melyben az amerikaiak lemondtak három erődjükről és hivatalosan is bezárták az ösvényt.

1873-ben a fehérek aranyat találtak a dél-dakotai Fekete-hegyekben, ami a szerződés szerint sziú birtok volt, s a katonáknak el kellett volna távolítaniuk az aranyásokat. Ehelyett a kormány fontolóra vette a hegyek megvételét, de erről a lakoták hallani sem akartak. Így 1876 tavaszán háromágú hadjárat indult az "ellenségesek" ellen, akik két nagy győzelmet arattak, június 17-én a Rosebud-nál és június 25-én a Little Big Horn folyónál. Azonban a nagy tábor feloszlott, s a katonák üldözése miatt egyre többen adták meg magukat. A háború akkor zárult le, amikor 1877 májusában Fékevesztett Ló és követői megadták magukat a Robinson-erődnél.

Az 1851-es Laramie-szerződés meghatározta a lakota terület határát, míg Vörös Felhő 1868-ban akaratlanul hagyta jóvá a rezervátum kijelölését. A félreértést 1870-ben tisztázta Washingtonban. Akkor a lakotáknak még engedték, hogy a rezervátumon kívül vadásszanak.

1876 augusztusában a Little Big Horn-i vereség hírére a Kongresszus törölte a korábbi szerződést, s a megfélelmítés eszközével elérték, hogy az ügynökségi lakoták aláírják az új szerződést, amivel lemondtak a Fekete-hegyekről. Az 1888-as sziútörvény 6 rezervátumra szabdalta a Nagy Sziú Rezervátumot.

A lakoták 1880-ra már mind rezervátumokban éltek, az ügynökök gyámkodása alatt, akik "kívül vörös, belül fehér" amerikait akartak faragni belőlük. Csakhogy a régi élet eltűnésébe nehéz volt belenyugodni. Ekkor jelent meg egy krízisvallás, a Szellemtánc, ami keresztény elemeket is tartalmazott. Az indiánok táncolni kezdtek, hogy visszahozzák a régi világot, de az ügynökök, és a környék fehér telepesei harcias fehérellenes megmozdulásként értelmezték az egészet. Így a rezervátumokban megjelent a katonaság, mire a fanatikusabb hívek elsáncolták magukat a Bad Lands-ben. Ülő Bikát, aki nem tervezett fegyveres felkelést, az indián rendőrök meggyilkolták 1890. december 15-én, s a katonák lemészárolták a minikonzsu Nagy Láb népét Wounded Knee-nél december 29-én. A szellemtáncosok és a katonák közötti csatározásokkal zárultak a 19. századi sziú háborúk.

Napjaink sziú rezervátumai az USA és Kanada területén

Társadalomszervezet

A Hét Tanácstüzet 7 törzs, (tunwan) alkotta, ami több altörzsre, (oyate) tagolódott. Az oyate csoportokból, vagy bandákból állt, (családok halmaza), amik egy vagy több táborból (helyi csoport) tevődötek össze, s ezeknek legkisebb egységük a család volt.

A tábor főnöke népét nem irányította, az emberek csupán azért követték, mert bátor harcosnak tartották, aki nagylelkű hozzájuk, és bölcs döntéseket hoz. Ha a főnök gyenge, sikertelen, gyáva lett, vagy már nem tudta népe óhaját teljesíteni, akkor megnevezhette utódját, aki rendszerint idősebb fia szokott lenni, vagy népe egy alkalmasabbat kezdett követni. Az idős férfiak a főnökkel, és annak tanácsadóival össze szoktak gyűlni, hogy megbeszéljék a nép dolgait, és megvitassák a tervezett döntéseket. A vallási ügyek az orvosságos emberek hatáskörébe tartoztak. A tábor rendjének fenntartására valamelyik akicita, katonai társaságot bíztak meg, rendszerint egy évre.

A férfi és a nő életútja különbözött, de egymást kiegészítette. A ház és minden tulajdona a nőé volt, és számukra a férfirokonok sikerei, valamint szorgalmuk és művészetbeli jártasságuk biztosították a magas társadalmi helyzetet. A férfi vadászattal tartotta el családját, valamint gyakran eljárt portyázni, hogy feljebb jusson a társadalmi ranglétrán. A hadviselésnek két típusa volt, a gazdasági célú lótolvajlás, és a bosszúálló skalpszerző vállalkozás. Mint a többi síksági törzsnél, náluk is szokás volt az "ütésszámlálás", amikor az ellenséget puszta kézzel vagy valamilyen tárggyal megérintették.

A lakotáknál 4 fő erény volt, a bátorság, az állhatatosság, a nagylelkűség és a bölcsesség. Ezek állandó bizonyítása is segítette a társadalmi előrejutást.

Vallás

A vallás nem különült el a mindennapi élettől, hanem annak része volt, benne a természeti világ látható és láthatatlan jelenségeiben. A természet minden részében erő lakozott, amiktől segítséget lehetett kérni. Sajátos hatalommal rendelkező egyéni istenként is fordulhattak hozzájuk, de egységesen is, mint a minden hatalom átfogó birtokosához, Wakan Tankához, a Nagy Titokzatossághoz.

Az emberek részesülhettek ebből az erőből, és előnyükre használhatták, ha megkapták álomban, látomásban vagy rítus során.

A lakota legenda szerint valamikor nagyon régen, egy szent asszony, a Fehér Bölény Asszony hozta el a nép szent pipáját. Az asszony ugyanakkor 7 szent szertartást is hozott, melyből néhány megtalálható a többi sziú törzsnél is:

1. Wakicagapi- a Lélekmegőrző Szertartás. Az elhunyt lelkét szertartásosan megőrízték 1 vagy 2 évig, mielőtt elengedték volna.
2. Inipi- az Izzasztókunyhó Szertartás. Az emberek egy takarókkal lefedett alacsony, kúpos kunyhóban forró kövek gőzében tisztultak meg.
3. Hanbleceyapi- a Látomáskeresés. A fiatalemberek és férfiak napokig böjtöltek a vadonban, hogy látomásban részesüljenek vagy erőt nyerjenek.
4. Wiwayag Wacipi- a Naptánc. A legfontosabb, az egész törzset egybegyűjtő vallási szertartás, amit nyaranta rendeztek, és 12 napig tartott. Ilyenkor került sor a szellemi és társadalmi megújulásra, valamint az év közben tett eskük beteljesítésére, valamint áldozatra a törzs jólétéért.
5. Hunka Alowanpi- a Rokonná Avató Szertartás. Szerepe két ember rokonná avatása volt szertartás keretében, amihez speciálisan díszített botot használtak.
6. Isna Ta Awicalowanpi- a Lányok Asszonnyá Avatása. A szertartás a bölényhez és Földanyához kapcsolódott és szerepe az először menstruáló lány megtisztítása és felkészítése volt a női létre.
7. Tapa Wankayapi- a Labdadobó Rítus. A labda szimbolikusan megjelenítette a világegyetemet, és rituális játékokhoz használták.

Művészet

A sziú művészetnek több területe volt, mint a festészet, faragás, sül- és gyöngyhímzés.

A férfiak realisztikus stílusban festették vadász és harci jeleneteiket ruháikra, takaróikra, a tipikre és harmatfüggönyökre. A bőr anyagát később a szövet és a papír váltotta fel. A nők stílusa geometrikus volt. Takaróikat és a változatos formájú és szerepű nyersbőr táskákat (ún. parfleche) díszítették ezzel.

Lakota férfi és nő festett bölénybőr takarója

A sülhímzés és gyöngyhímzés női munka volt. A kereskedelmi színezőanyagok megjelenéséig csak kevés színt ismertek. Egyes csoportok olykor a sirály tollcsévéjével is hímeztek. Amikor a kereskedelemben megjelentek az európai üveggyöngyök, az asszonyok azokat is fehasználták, mígnem az ősi sülhímzést lassan kiszorította a gyöngyhímzés. Először nagyméretű, ún. pónigyöngyökkel dolgoztak, melyeknek korlátozott színválasztékuk volt. Azután beköszöntött a szélesebb színskálájú és kisebb méretű maggyöngyhímzés kora, és kialakultak a törzsi stílusok. A sziú törzsi csoportok között határozott különbség fejlődött ki. Így a dakoták az erdővidéki törzsek hatására korán használni kezdték a virágmotívumokat. Hatásuk nem érződött erőteljesen a középső és nyugati törzsek művészetében, akik inkább geometrikus mintákkal dolgoztak. A középső sziúk a nyugatiaknál jóval szélesebb színpalettát használtak, s háttérnek rendszerint a kéket részesítették előnyben.

A faragás különféle ágai közül kiemelkedtek a szanti-dakoták, akik különösen szép pipafejeket faragtak a délnyugat-minnesotai pipakőbánya anyagából, a híres catlinite-ből, amit egy angol festő tiszteletéről, George Catlin-ról neveztek el. Sok törzs kereskedelem útján jutott ezekhez a pipákhoz.

A keleti-sziúknak még két további sajátos erdővidékre jellemző művészetük volt, a szövés és a rátétszalagos munka.

szanti, titon és jankton mokaszinok

Híres főnökök

Taoyate Duta
Kis Varjú (Az-Ő-Vörös-Népe)

(1800k. - 1863. július 3.)
mdevakanton-dakota

Apja Cetanwakuwa, Támadó Sólyom híres főnök volt, és nevét tévedésből Kis Varjúként fordították. Fiának igazi neve azonban Az-Ő-Vörös-Népe volt, és megörökölte a főnöki tisztséget. Kis Varjú mindkét szerződést aláírta, melyek értelmében lemondtak földjükről. 1858-ban járt Washingtonban és találkozott az elnökkel. Felvette a fehér ember viseletét, gazdálkodni kezdett, házat épített magának, és az episzkopális egyház tagja lett. Az 1862-es felkelés élére állt, majd az Erdők Tavánál elvesztett döntő csata után Kanadába szökött. Amikor visszatért Minnesotába két fehér őzvadász lelőtte 1863. július 3-án. A gyilkosok a skalp-prémiumon kívül megkapták Minnesota állam különjutalmát is.

Vörös Csúcs Inkpaduta

(1815-1882)
vahpekuté-dakota

Miután Inkpaduta apja Wamdesapa (Fekete Sas) megölte egy törzstársát, száműzték a törzsből. Amikor 1848-ban meghalt, fiára hagyta a renegátok kóbor csapatának vezetését, akik a mai Dél-Dakota, Iowa, és Minnesota síkságain kószáltak. Bandája hamarosan a többi szanti csoportból száműzött, vagy kitaszított emberek menedéke lett. Inkpaduta rendkívüli fehérgyűlölete 1854-re vezethető vissza, mikor Henry Lott, a fehér szeszcsempész, és lótolvaj hidegvérrel meggyilkolta bátyját, és családját. Talán emiatt, Inkpaduta ellenszenvvel viseltetett a határvidék fehér telepesei iránt. Nem írta alá az 1851-es szerződést, de embereivel néha megjelent az ügynökségeken, részt követelni az évjáradékból. 1856. március 8. és 9. között az Inkpaduta vezette banda gyilkos tombolása az iowai Okoboji, és Spirit Lake között 35 telepes életébe került, 4 nőt ejtettek foglyul. Az egyiket agyonverték, a másik vízbe fulladt. Az utolsó kettőt a többi szanti váltotta ki jutalomért, és a törzs évjáradékának megmentéséért. A dakoták nagyon zokon vették a renegát vahpekuté-szantik akcióját, ami majdnem megfosztotta őket az évjáradékoktól. Inkpadutát sosem tudták letartóztatni, követőivel elhagyta Iowát, és már nem is tértek vissza. Embereivel később a nyugati-sziúkhoz csatlakozott. 1876. júniusában a Little Big Horn-i csatában Inkpaduta volt az egyik szanti résztvevő. Azután Kanadába menekült. 1882-ben halt meg. Soha nem kötött békét a fehérekkel.

Ríktől Sújtott
Palane Apape

(1804 augusztusa-1888)
jankton-nakota

Akkor született, amikor Lewis és Clark expedíciója megállt egy jankton faluban, s a legenda szerint Lewis egy amerikai zászlóba csavarta a babát, és megkeresztelte. Felnőttkori nevét az arikarákkal, (akiket röviden ríknek neveztek) vívott csatában szerezte. 1837-ben járt Washingtonban. 1862-ben a minnesotai dakota felkelés idején több fehér telepes életét mentette meg. Haláláig ragaszkodott az 1858-as szerződésben megígért járadékokhoz. Felemelte szavát a korrupt kereskedők és tisztviselők ellen.

Vörös Felhő
Mahpiya Luta

(1822-1909. december 10.)
oglala-lakota

1854. augusztus 18-án harcolt először fehérek ellen, a Grattan-vérfürdőben, és 1865 júliusában részt vett a Platte-hídjánál vívott csatában. Ám legnagyobb sikerét a Bozeman-Ösvény elleni háborújában érte el, amikor 1866. december 21-én az ő vezetésével megsemmisítették Fetterman kapitány századát. A Szekérvár-csata döntetlenje ellenére az amerikai kormány feladta a Bozeman-Ösvény három erődjét, és az utat hivatalosan is bezárták. Mikor Vörös Felhő 1868. november 6-án győztes hadvezérként aláírta a békeszerződést, immár az oglalák nagyfőnökének számított. Az 1870-es washingtoni látogatása után letelepedett az ügynökségen, és attól kezdve inkább diplomáciai eszközökkel próbált harcolni népe életkörülményeinek javításáért. A Fekete-hegyek miatt 1876-ban kirobbant háborúban nem csatlakozott az "ellenségesekhez", ám titokban szimpatizált velük, nem tartotta vissza fiatal harcosait, sőt fia is velük ment. A lakoták katonai leverése után ügynökségét a dakotai Nagy Sziú Rezervátumra helyezték át. Népe érdekében gyakran járt Washingtonban, és tartotta a kapcsolatot a keleti part indiánbarát reformátoraival. Az 1880-as években a kormány kiutalta élemiszeradagok, és egyéb ellátmányok miatt gyakran támadt vitája a Pine Ridge Rezervátum ügynökeivel. Folyamatosan küzdött a főnökök hatalmának megőrzéséért, szembeszállt a lakota földek bérbeadása ellen, ám az 1887-es Dawes-törvény ellen, ami a rezervátumokat egyéni földekre osztotta, ő is tehetetlen volt. Hitt a Szellemtánc vallásban, ám a katonák megjelenésére visszafogta magát, ezzel elkerülte Ülő Bika, és Nagy Láb sorsát. 1909. december 10-én, 89 éves korában hunyt el. Élete során 80 ütést, vagyis haditettet hajtott végre, négyszer támadt úgy, hogy közben lőttek rá, 10 varjú, és 2 sosóni harcost ölt meg. Jelentősége abban áll, hogy elfogadta a fehérek világát, és lemondott a régi életformáról, hogy az új körülményekhez illő, új életet teremtsen, míg Ülő Bika és Fékevesztett Ló a végsőkig kitartott a régi életforma mellett. Ők voltak a hazafiak, de Vörös Felhő volt az államférfi.

Fékevesztett Ló
Tasunka Witko

(1842?-1877. szeptember 5.)
oglala-lakota

Nevét onnét kapta, hogy látomásában lova ott állt, mégis, mint egy árnyék, körbe táncolt. Neve nem azt jelentette, hogy lova megőrült, vagy magvadult volna, hanem hogy látomásában az különös módon táncolt. Részt vett az 1866-1868 közötti Powder-vidéki harcokban. Ő vezette azt a csapatot, ami kicsalogatta a Phil Kearny-erődből Fetterman kapitány századát. Mikor 1870-ben megszökött egy férjes asszonnyal, a féltékeny férjtől pisztolygolyót kapott az arcába. Fékevesztett Ló soha nem írt alá szerződést, mindig is szabadon élt népével a Powder-folyó vidékén. 1876-ban sok csalódott lakota csatlakozott hozzá, és Ülő Bikához, hogy megvédjék a Fekete-hegyeket. A Rosebud-i, és a Little Big Horn-i csatában megcsillanthatta hadvezéri képességét. De a csata után az amerikai hadsereg üldözése miatt egyre több szabad csoport adta meg magát. Ülő Bika Kanadába menekült, de Fékevesztett Ló továbbra is kitartott. Utolsó csatáját 1877. január 8-án vívta a Wolf Mountain-nál. Amikor Pöttyös Far közölte vele, hogy Crook tábornok rezervátumot biztosít népe számára a Powder-folyó vidékén, Fékevesztett Ló megadta magát, 800 éhes, és kimerült emberével 1877. május 5-én megjelent a Robinson-erődnél Nebraskában. Csakhogy az ügynökségen élő oglala, és brulé főnökök féltékenyek voltak a személyét övező tiszteletre, és hazugságokat kezdtek terjeszteni róla. A felderítők így letartóztatták Fékevesztett Lovat, és visszavitték a Robinson-erődbe. Mikor a főnök rádöbbent arra, hogy börtönbe akarják zárni, megpróbált szabadulni, ám Kis Nagy Ember erősen fogta karjait, míg a katona, William Gentles közlegény Fékevesztett Ló hátába döfte szuronyát. "Nagy főnök volt, és börtönbe nem zárhatták" - mondta róla unokatestvére, a minikonzsu Megérinti-a-Felhőt főnök, aki segített bevinni a haldokló főnököt a segédtiszt irodájába, ahol még aznap éjszaka, 1877. szeptember 7-én meghalt. Halála előtt a következőt mondta: "Apám! Keményen megsebesültem. Mondd meg a népnek, ne számítsanak rám többet!"

Ülő Bika
Tatanka Iyotanka

(1831-1890. december 15.)

húgpápá-lakota

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy fogékony a természetfeletti világ iránt, ami aztán szent emberré, (wicasa wakan) tette. Élete során 63 haditettet hajtott végre, 22 alkalommal lopott lovakat, és 16 ellenséget ölt meg. 1865-ben harcosaival egyre többször tűzött össze a Powder-vidékére tolakodott amerikai katonákkal, s egy sikertelen támadást vezetett az újonnan létesített Rice-erőd ellen, a mai Észak-Dakotában. 1866-ban az északi titonok nagyfőnöke lett. A következő két évben kivette részét Vörös Felhő háborújából, de a békeszerződést nem írta alá. A háború után Vörös Felhő és Pöttyös Far egyre inkább a fehérekkel való békés megegyezésre törekedett. Ülő Bika és Fékevesztett Ló azonban a szerződésen kívüliek nagy vezérei lettek, és készek voltak harcolni a hazájukba tolakodó fehérek ellen. 1876. június 14-én a Medicine Rock-nál tartott Naptánc során Ülő Bikának drámai látomása támadt, nagy győzelmet jósolt, sok halott katonával. Ez június 25-én be is teljesült a Little Big Horn-nál. A győzelem után mindenütt katonák kezdtek vadászni a szabad indiánokra, így Ülő Bika megelégelve a folytonos üldözést, 1877 májusában átlépte a kanadai határt. Ott az élet békés volt, azonban a bölény ott is úgy csappant, hogy egyre több embere tért vissza az Államokba, és adta meg magát az ügynökségeken. Végül 1881. július 20-án Ülő Bika kis csapata élén belovagolt a Buford-erődbe, és megadta magát. Két év hadifogság után térhetett vissza a Standing Rock Ügynökségen élő népéhez. 1885-ben csatlakozott Buffalo Bill Vadnyugati Show-jához, és turnézott az Államokban. 1888-89-ben élete utolsó éveiben elkeseredetten küzdött a Nagy Sziú Rezervátum feldarabolása ellen, hasztalanul. Amikor 1890-ben Vergődő Medve elhozta a Szellemtánc vallását Standing Rock-ba, Ülő Bika nem lett a Szellemtánc vezetője, azonban segített értelmezni a táncosok látomásait. Mivel mindig is az amerikaiak asszimilációs törekvése gátjának számított, és emberei jobban hallgattak rá, mint a rezervátum ügynökére, James McLaughlin-ra, az ügynök meg akart szabadulni a főnöktől. Most elérkezettnek látva az időt, kijelentette, a Szellemtánc mögött Ülő Bika áll, és elrendelte a főnök letartóztatását. December 15-én hajnalban 43 indián rendőr vette körbe Ülő Bika házát, és letartóztatták a főnököt. Mire kiléptek az ajtón, már gyülekeztek Ülő Bika hívei, és ellenállásra buzdították. Ekkor a főnök védekezni kezdett, lövöldözés robbant ki, melynek során lelőtték a főnököt. Ülő Bikát nem lepte meg az indián rendőrök megjelenése, több évvel korábban egy pacsirta megjósolta neki, hogy "sziú fog megölni téged".

Pöttyös Far
Sinte Gleska

(1823?-1881. aug. 5.)
brulé-lakota

Nem volt főnök fia, de képességeivel elérte, hogy azzá válasszák. Valószínűleg ott volt 1854 augusztusában a Grattan-vérfürdőnél. Harcosaival gyakran fosztogatott az Oregon-ösvény mentén. Családját Harney katonái ejtették foglyul Ash Hollow-nál 1855. szeptember 2.-án. Pöttyös Far három másik emberrel feladta magát a béke érdekében, de kivégzés helyett a kansasi Leavenworth-erődbe szállították a foglyokat, és csak a következő tavasszal engedték őket szabadon. 1866-68 között harcolt Vörös Felhő háborújában, és 1870-ben járt Washingtonban. Ezek után ő is békepárti főnök lett, és népével letelepedett a számukra kijelölt ügynökségen. Miután 1880 táján elküldte saját és törzstagjai gyermekeit a távoli Pennsylvania államba, a Carlisle benntlakásos iskolába, tekintélye megingott. Különösen Varjú Kutya, a rendőrfőnök szállt szembe vele, javasolta, hogy helyette más embert válasszanak nagyfőnökké, de a törzsi tanács továbbra is Pöttyös Fart támogatta. Varjú Kutya végül 1881. augusztus 5-én lelőtte a főnököt.

Kutyakatona

2005. március 1.

Források:
Dee, Brown: A Vadnyugat Története Indián Szemmel. Kossuth, 1976
Hassrick, Royal B.: The Sioux. University of Oklahoma Press, 1964.
Johnson, Michael: The Tribes of the Sioux Nation. Men-at-Arms no. 344. Osprey, 2000.
Markoe, Glenn (ed.): Vestiges of a Proud Nation. University of Vermont, 1986.
Utley, Robert M.: A lándzsa és a pajzs: Ülő Bika élete és kora. Osiris, 2004.