Indián

Egyszer mindennek eljön az ideje.
Egyenletesen baktattak a hegytető felé.
Lassan kezdett alkonyulni, de nem voltak már messze. Szárnyaló Lélek, a varázsló lenézett Gyors Pillantásra. A fiú alig láthatóan lihegve cipelte egyedül a pokrócokat, némi elemózsiát és a tűzszerszámokat. A varázsló érezte, a fiú szégyelli fáradságát, ami érthető, mert csak tizenhét éves.
"Csak" - gondolta ironikusan Szárnyaló Lélek. - Ezek voltak a legszebb éveim.
Hm. Ő is szégyellte, hogy a vén vajákos jobban bírta az iramot annak idején, mint ő. Fürge lábai simán felvitték a meredekebb kapaszkodókon. Persze akkor ő sem cipelt semmit. Egy pillanatra megérintette az együttérzés.
Visszamerengett.
Egész jól bírja a fiú. Én már ekkor eléggé elfáradtam. Nem baj! Amúgy is, ő akart velem jönni, most cipekedjen ő!
Igen. Lassan odaérünk. Ezek a fák. Mindenre emlékszem. Annak idején mi másik úton mentünk. Nincs messze ettől, de picit meredekebb. Rövidebb, de nem vezet át azon a tisztáson, ahol a kedvenc forrásom fakad. Most ott pihentünk meg nap közepén. Ettünk egy kis szárított húst, feltöltöttük a vízhordókat. Pontosabban a fiú töltötte fel. Én csak bámészkodtam. Szeretem azt a helyet. Egy kis részen összekeveredik az erdő a mezővel, kis síkság a hegyek között. Egyszóval gyönyörű.
Visszafelé is megállunk ott.
Aha! Már látom. Pont időben fogunk érkezni.
- Lassan ott vagyunk - mondta.
A fiú nem szólt semmit. El volt foglalva a gondolataival. Biztos azon a lányon jár az esze, akit a múltkor ismert meg, mikor a szomszédos törzsek együtt ünnepelték a napfordulót. Azóta egész mámoros hangulatban volt a fiú, mint aki kicsit elbambul. Mindegy, a héten lassan észhez tért, de csendesebb lett a szokásosnál. Amúgy sem volt beszédes típus, nem is tűnt fel a változás sokmindenkinek, a varázsló viszont tisztán érezte a folyamatot. Elgondolkodott a tapasztalatain. Nem jutott sokmindenre, ezért minden kis tapasztalatfoszlányt, megérzésfodrot mélyen elraktározott emlékezetében. Lassan nagyvonalakban kirajzolódott előtte a fiú belső világa. Egyre jobban figyelt rá, mert valami kóbor előérzet azt sugallta, hogy lehetséges utódját vizsgálgatja a fiúban. Persze nem eléggé biztos a dologban; a fiú most még inkább más felé tekintget. Elkuncogott a gondolatain, érezte a fiú két lépés közötti fürkésző tekintetét. Ez a másfelé tekintgetés teljesen természetes. Hasonló helyzetben én is így viselkedtem - nyugtatta meg a fiút gondolataival. Érezte, hogy az iménti figyelem elfordul tőle, újból az útra terelődik. Hm. Érzékeny fiú. Megjegyzésként hozzáfűzte régebbi tapasztalataihoz.
Felértek a tetőre.
- Itt vagyunk - szippantott nagyot a levegőből. Hallotta, hogy a fiú inkább ledobja, mint leteszi a nehéz csomagot.
Nem baj. Nagyokat sóhajtott, vidáman körülnézett az ismerős tájon.
- Mindjárt kezdődik! - lelkesedett. Összedörzsölte kezeit, beléjük fújt, és leült a kemény földre. Intett a fiúnak, hogy adja oda az egyik pokrócot, elvette és maga alá gyűrte. Jólesően mocorgott a kényelmes és meleg takarón. A fiú a korára jellemző laza lomhasággal lepuffant mellette másfél lépésre. Nem volt alatta semmi, és a varázsló előre mosolygott, amint a fiú bosszúsan elővette és elrendezte maga alatt a másik vászondarabot. Elhelyezkedett, és félrefordította a fejét, mint aki azt kérdi, hogy most mit kell nézni. Aztán meglátta.
Észre sem vette, hogy miközben felértek, a Nap teljesen lesüllyedt. Most éppen alkonyodott. A Nap a szemük magasságában ontotta az erőteljes narancssárga és bordó színeket, megfestve a kisebb-nagyobb felhőpamacsokat maga körül. És hatalmas volt.
A varázsló nyitogatni kezdte lelkének kapujait. Érzékelte a hegy nyugalmát, a levegő játékát, az erdő bölcs mozdulatlan mozgását. Befogadta a pillanatot, minden érzékszervét a külvilág bámulatos változására irányította, érezte a nap utolsó melegét, a szél nyárvégi erdőillatát, mindent, ami kapcsolatban volt a Jelennel. Átengedte magán a megfoghatatlan szépséget, a ritkaság gyönyörét. Lelkét szabadon ringatta a látvány, az íz, a hangok és minden érzet hullámain. Megérezte az egységet a pillanatban. Ami mindig tökéletes, csak most egyszerűen, csodálatosan, felfoghatatlanul és lélekremegtetően gyönyörű. Érezte, hogy a fiú csapongó gondolatai lassan eltávolodnak, és sejteni kezdi annak az érzésnek a halvány sziluettjét, amit a varázsló érez. És a varázsló bíztatta gondolatban, hogy nem baj, ha nem éli át teljesen, elég, ha csak megérinti az élményt. És diadal tükröződött tekintetében, mikor látta, hogy a fiú vállai egyszerre ellazulnak. Ez az, fiam, sejtesz valamit! - sugározta a fiú felé. A nap lassan lebukott a hegyormok mögé, a vörös valamennyi színárnyalatával befestve azokat. A tomboló lángolás lassan átadta helyét a nyugalom tengerkékjének, és az ég egy messzi sarkán szikrázó gyémántként felragyogott az esthajnalcsillag.
A varázsló mély lélegzetet vett, és egy mozdulattal megfordult. Kifújta a levegőt.
A fiú tétován hátranézett és megdöbbent.
A Nappal átellenesen éppen felkelt a Hold. Kövér volt, és háromszor-négyszer nagyobb, mint éjszaka lenni szokott. És tele volt, egy hatalmas egész, amint hercegként átvette uralmát az égbolton.
A varázsló egy ideig fészkelődött, majd kissé komikusan ide-oda forgolódott.
Egyszerre voltak láthatóak a Nap utolsó erőteljes sugarai, és a telihold csillogó ezüstöt sejtető dühös vöröse.
Valóban kivételes látvány. A varázsló a fejét gyorsan ingatta a két átellenes színjáték között. A fiú lassan követte tekintetével a varázslóét. És nem is tudta, fel sem fogta egészen, hogy elétárul egy tökéletesebb harmónia. Valamit érzett, valami megfoghatatlant. De beállt a helyes irányba és úton volt.
- Miért olyan nagy? - kérdezte.
- Ne figyeld! Érezd!
A varázsló lassan ablakot nyitott szellemével annak a szeretetnek az irányába, aminek legbelül része mindenki, csak nem akarják megmutatni. Elárasztotta a szeretet érzése, átjárta minden porcikáját, sütött a szeméből és mozdulatlan lélekzéséből. Szerette a törzset, amiből származik, szerette az erdőt, és szerette az egész világot. Szerette a fiút maga mellett, és szerette a hegyet a teste alatt, szerette a Holdat és a Napot, aminek színei épp olyan hullámzóak, és mindent elsodrók voltak, mint a szeretete. Szerette azt a lányt a szomszéd törzsből, szerette a vadakat, amivel táplálkozott, és szerette az ellenségeit. Szeretetével egységbe fogta a valóságot, amit felfogott, és azt, amit érzett. Végtelenné teljesedett és elveszett a semmiben. Csak egy rezdülés volt. Csak egy hullám. Talán az sem.
A fiú a varázsló felé nézett. Látott valami furcsát, azt hitte, az alkony játszik a szemével, és egy picit előredőlt, hogy mások legyenek a fények. De nem változott semmi. Kereste a szavakat, aztán alig hallhatóan megszólalt.
- Te. Izzol!
A halvány derengés körülfogta a varázsló körvonalait és testét. Egyenletesen sugárzott valami furcsa fényt, amit még eddig a fiú sehol sem látott. De szép volt.
A varázsló lassan kinyitotta a szemét.
Még egy percig csónakáztatta valóját a végtelen nyugalmon, majd megfogta térdét, és a tekintetét végigúsztatta a látóhatáron. Sokáig csöndben volt.
Teljesen besötétedett, mikor megszólalt.
- Huszonegy év. Huszonegy évenként van ilyen csodálatos naplemente.
Emlékezett tanítójára, aki ugyanezekkel a szavakkal indította el.
- Huszonegy évenként.
A fiú lassan bólintott.
- Az előzőt sajnos elszalasztottam. Borult volt az ég.
Az időközben megrakott tűz halkan pattogott kettejük között. Pajkos árnyékokat vetett köréjük, amint az éj betakarta őket.
- Sokszor, ha valamilyen döntést kell hoznom, igazságot kell tennem két veszekedő testvér között, felidézem ezeket a pillanatokat. A harmóniát, az egységet. Segít dönteni.
Hagyta, hogy a fiú megrágja a hallottakat.
- Most itt alszunk. Nem érdemes hazaindulni. De elég hideg lesz. Takarózz be jól. Nem akarom, hogy megfázz!
A fiú engedelmesen betakarózott és figyelte a lángokat. Hagy dolgozza fel a látottakat, nem kell siettetni. Talán egyszer. Sikerül megérezni és megérteni mindezt.
Teste gyengéden, de határozottan figyelmeztette, hogy milyen magasan is van ez a hegytető. Holnap le is kell menni, ami nem egy pihentető dolog. Nem baj. Még nincs holnap. Ránézett a fiúra, aki viszonozta tekintetét.
Elmosolyodott.