1. Az amerikai kontinens nagy vallási civilizációi
 

A világ legjelentõsebb, komoly társadalmi, gazdasági és mûveltségi alapokkal bíró ókori vallásai idõtálló képzõdményeknek bizonyultak. Idõtállónak vagy abban az értelemben, hogy rendszerük - jelentõs történeti változásokon átesve - ma is él, vagy úgy, hogy e régi hitrendszerek elemei beépültek késõbb keletkezett vallások világába. Így India és Kína hite a régi 'birodalmi' vallási világ örököse, az ókori Közel-Kelet, Görögország és Róma vallása viszont a zsidó-keresztény-muszlim világvallások fejlõdésének folyamatában õrzõdött meg. Meglehetõsen kicsi tehát azoknak a 'magaskultúráknak' a száma, amelyek nem csupán maguk tûntek el nyomtalanult a történelem viharaiban, hanem vallási hagyományaikból is csupán emlékek, töredékes adatok maradtak az utókorra.

Ha tehát elfogadjuk az 'elfeledett vallások' fogalmát, elsõsorban az amerikai kontinens egykor virágzó birodalmainak hitét kell értenünk ezen, amelyek jószerével nyomtalanul tûntek el azokkal a népekkel és államokkal együtt - különbözõ történeti okok következtében - amelyek létrehozták õket. Nem az Újvilág 'törzsi vallásainak' sokaságáról van most persze szó: a maja, a tolték-azték és az inka kultúra egykori vallási világa bonyolultság, szervezettség, rituális és mitológiai kidolgozottság tekintetében az Óvilág nagy folyamvölgyi kultúráival, a mai 'világvallásokkal' vagy azok szellemi elõzményeivel volt valaha egyenrangú. Az idõben legkorábbi ezeknek a rendszereknek a sorában a maja vallás, amely a mai Mexikó déli részén, Guatemala, Honduras területén virágzott csaknem egy évezreden át, a Kr. u. 4. és 14. század között, virágkorának régészeti, mitológiai és kultikus emlékei pedig elsõsorban a Yukatan félszigetrõl ismertek. A maja vallás a teológiai absztrakció magas szintjére eljutott természetvallás volt, erõs termékenységi és asztrális vonásokkal, alaposan kidolgozott mitológiával és rítusvilággal. Itzamná, a világot alkotó fõisten állt a pantheon élén: õ a nap és az ég, az írás és a naptárkészítés ura. A többi nagy istenek égi jelenségek megszemélyesítései vagy vegetációs istenek, akik egy három régióból álló kozmoszban gyakorolják hatalmukat. Az embert az életet szimbolizáló kukoricacsõbõl alkotják meg az égiek és õk gondoskodnak - esõ, jó termés biztosításával, az embereknek a mesterségekre és a tudományokra való felkészítésével - fennmaradásáról is.

Mindezekért a jótéteményekért a maja nép buzgó állat- és növényáldozatok bemutatásával hódolt az égieknek. Az istenek otthonául lépcsõs piramisokat építettek, amelyekben a teokratikusan szervezett önálló városállamok népe a nagyhatalmú papság közvetítésével ajánlotta fel áldozatait. Az isteneknek hódoltak szent labdajátokok ûzésével is, az égitestek mozgásának, megfigyelésének pedig nagy jelentõséget tulajdonítottak. Hittek a lélek halál utáni életében, abban, hogy az arra érdemesek az égi, isteni világba kerülhetnek. Szent hagyományukat a maják bonyolult, hieroglifikus írásrendszerben örökítették meg; ez az anyag a spanyol hódítás idején zömében megsemmisült, számos megmaradt szöveg pedig még ma is értelmezhetetlen. A szent, mitológiai irodalom egyetlen fontos darabja maradt fenn: ez a 'Popoh Vuh', amely a maja népek mítikus történetének foglalata. A maja kultusz élén bizonnyal tudós papok álltak, hiszen egész vallási világuk jelentõs matematikai, természetismereti, fõleg pedig csillagászati tudásról tesz bizonyságot. Alighanem rituális meggondolások alapján ez a nép alkotta meg az ókori világ legösszetettebb, igen pontos megfigyeléseken alapuló naptári rendszerét, amelynek alapja természet- és napimádatuk volt. Háromféle idõszámítást is használtak: a Nap, a Hold és a Vénusz mozgása szerint egyaránt számolták az idõt, amelynek kezdõpontja a világ teremtésének általuk kalkulált ideje volt. A maja vallás világát nem hódító vagy misszionáló erõszak pusztította el: maga a kultúra enyészett el a 14. század végére, népe pedig 'megfeledkezve' õsei civilizációjáról, hátrahagyva templomait és városait, eltûnt az õserdõk kifürkészhetetlen rengetegében

A maják békés, jámbor, 'tudományos' hitéhez képest sokkal harciasabb az a vallási kultúra, amelyek Közép-Amerika másik nagy birodalmi kultúrája a tolték-azték hozott létre. Az ebbe a körbe tartozó, eredetileg nomád törzsek a Kr. u. 1. évezred derekától hullámokban érkeztek Közép-Mexikó területére, ahol virágzó városokat, majd nagy birodalmakat teremtettek. A tolték, nahuatl, azték törzsek mitológiájának fõistene Kvecalkoatl, a 'Tollaskígyó', egyszerre égisten, a teremtés ura, az elvont égi erõk birtokosa és kultúrhérosz, a civilizáció megteremtõje, népének vezetõje is. A hatalmas istenek sorába mellette ég és csillagistenek, az esõ, a szél, az égtájak urai tartoznak, de ura van a tûznek, a kukoricának, a csírázó vetésnek, a városfalaknak vagy a muzsikának is. Az azték vallás egyik központi alakja Tlalok esõisten: õ a föld termékenységének patrónusa, de egyben az alvilág ura is. A leggazdagabb kultusz azonban az azték világban Huicilopocstli alakját veszi körül. Õ az azték törzsek õsi védistene, de egyben nap-, termékenység és hadisten is, akinek feladatai közé tartozik a rendezett, szférikusan felépített világ mûködésének biztosítása. Ezt a célt csak állandó, szakadatlan áldozatok bemutatása révén lehet elõsegíteni: a papi vezetés alatt álló azték társadalom fõ célja éppen ez, az áldozat folytonosságának biztosítása. Az isteneknek lépcsõs piramis-templomokban hódolnak, amit pedig felajánlanak az isteneknek, az - termény és állatáldozatok mellett - maga az elven ember. A templomterület minden egyes város vagy kultikus központ esetében több funkciót is ellát: az oltárok és az istenszobrok fülkéi mellett a papok házait, az iskolát, a szent labdajátékok pályáit is egyetlen épületegyüttes részeként találjuk meg. A világ nagy vallási kultúrái sorában egyedül az aztékra jellemzõ a tömeges emberáldozat: hadifoglyok tízezreit áldozzák évente az istenek 'táplálására' és 'engesztelésére' s maguknak az azték városállamoknak az állandó háborúi sem más, mint a szükséges 'emberanyag' biztasítása miatt folynak. Az eleven ember feláldozásának leggyakoribb formája a szív kitépése és a lenyugvó nap fényében való felmutatása: a spanyol hódítók érkezésekor még Tenochtitlán szentélyeiben naponta százával, ezrével mutattak be ilyen áldozatot, de az isteneknek szántak megnyúzása, elégetése, vízbefolytása sem számított kivételesnek. A népi hitvilág a hivatalos vallásosságnál sokkal szelídebb: a szokások, a hagyományok alapján döntõen a kukorica tiszteletére alapozó természet- és termékenységkultusz alkotja a lényegét.

Nem csupán az istenek világa alkot jól tagolt és igen vérszomjas társadalmat, hanem maga a világ is igen összetett, bonyolult építmény az azték nézet szerint. A számtalan égi és alvilági szféra közül a holtak birodalmának három 'világa' a legfontosabb. A legteljesebb égi boldogság az isteneknek feláldozottakra és a harcban elesett harcosokra vár; más helyen vannak az 'isteni' közelségét jelzõ balesetekben, természeti csapásokban és betegségekben elhúnytak, ismét máshol pedig a többi ember. Igen szigorú erkölcsi elvek jellemzik az azték vallást: az aszkézis, az önsanyargatás mindennapos, a vétkek száma temérdek, a bûnök súlyossága és a kiszabható büntetés pedig annak a mértékében növekszik, minél elõkelõbb - papi, nemesi rendû - valaki. A majákkal ellentétben - bár vallási kalendárium itt is van - az aztékok hitében a mitológiai irodalomnak vagy a tudományos vizsgálódásnak alig van szerepe. A mindennapi hitélet a ritus köré szervezõdik, az a mitológiai és irodalmi hagyomány pedig, amely túlélte a spanyol hódítás idejét, alig számottevõ. Néhány jellegzetes vallási szokásról azért tudunk: ismertek egyfajta 'vízkeresztséget', megtisztulási szertartást és a bûnök nyilvános megvallását, ünnepeik központi eseményei pedig - a gyakran vérre menõ, halállal, feláldozással végzõdõ - szakrális labdajátékok voltak, amelyekhez az égitestek mozgásával összekapcsolódó hiedelmek kötõdtek. Az azték vallási világ összeomlását Cortes hódítása idézte elõ: rövid néhány év alatt összeomlott a birodalom, a kultúra és a hitrendszer pedig spanyol szerencselovagok és misszionáriusok 'hathatós' közremûködésével ugyancsak igen rövid idõ leforgása alatt megsemmisült.

Nem jutott szerencsésebb sorsra Dél-Amerika nagy birodalma és vallási világa, az inka kultúra sem. Ezt a vidéket - Peru északi részétõl Chile határáig, a tengerparton és az Andok hegyei között - kecsua indián népek lakták, amelyek Kr. u. 1200 körül a Titicaca tó környékén fejlett civilizációt teremtettek. Bár a mítikus hagyomány egy korábbi vallási világ emlékét is õrzi, maga az inka birodalom és vallása akkor született meg, amikor a félig legendás király és félisten, Manco Capac megteremtette a naptisztelet szellemében szervezett országát. Az inka vallási világ alapeszméje a napisten, Inti tisztelete, akit a birodalom távoli vidékein más-más alakban és néven is imádnak. Magának a birodalomnak a teokratikus gondolat volt a szervezõelve: az 'inka', mint istenkirály a Nap földi másaként vagy gyermekeként uralkodik népén, az istenek teremtõ és kormányzó világában pedig hasonló szigorú hierarchia érvényesül. Van az inka birodalom vallási életében egy titokzatos, elvont, teremtõ isten is: Virachocha az, az 'Égi Atya', akit a viharos tenger hullámaival azonosítanak. A késõi mitológiai spekuláció szerint az õ fia Inti napisten; míg neki gyakorlatilag csak mitológiája van, kultusza pedig nincsen, addig a napimádat az egész birodalom vallási életének alapja. Virachocha teremtõ Úr: a világot kezdetben óriásokkal népesítette be, majd azokat elpusztítva megalkotta az embert, az eget és a szivárványt, mint a világ legfontosabb 'szereplõit'.

A tenger- és égistenek állnak tehát a pantheon élén, a föld porából teremtett ember rendeltetése pedig pusztán annyi, hogy engedelmeskedjen az uralkodónak, mint földi istennek, szertartásaiban pedig szolgáljon az égi isteneknek. Igen jellegzetes, hogy az Andok terméketlen vidékén élõ kecsua nép vallási világában a termékenység- és vegetáció-kultuszok jelentõsége csekély: sokkal fontosabb azoknak az asztrális és természeti erõknek a kultusza, amelyek - 'kozmikus értelemben' - megszabják az emberi élet lehetõségeit egy kietlen és zord világban. A világ 'huacák', szellemi lények sokaságának az otthona: fák, források, kövek válnak isteni erõk hordozójává ebben a vallási szemléletben. Védõszelleme van az egyes törzseknek, nemzetségeknek, sõt az uralkodók mumifikált tetemének is, az ég és a föld, a villámlás, a mennydörgés és a földrengés pedig mindent áthat és életre, termékenységre serkenti a világot. Az inka felfogásban kétféle túlvilág van: az egyik a napisten világa, amely meleg és fényes, a másik viszont a hideg, a fagy, a sötétség birodalma. A túlvilági élet a földi élet folytatása: azt a 'rendet' õrzi, amely a földi világban is érvényesült.

Az inka világ vallási ünnepei a természet, a vegetáció fordulóihoz kapcsolódnak. Az isteneknek bemutatott áldozat étel és ital; igen ritka az állatáldozat, az emberáldozat szokása pedig alig bizonyítható. Az istenek, elsõsorban a napisten tiszteletére az inka világban szentélyeket emeltek, amelyek közül a szent tûz oltalmazására szolgáló templomok a legfontosabbak. A templomok zöme föld alatt van vagy terraszos építmények tetején: minden szakrális építmény létesítésének látható alapelve a napra való tájolás, a nap fényének alkalmas befogadása vagy kizárása. Az inka vallás világa egy tekintetben mindenképpen különleges: mivel e birodalom kultúrája nem alkotott az emberi közlendõ pontos lejegyzésére alkalmas írást, hanem csupán egy egyszerû memóriapótló jelrendszert (kipu-írás), ez a világ egyedüli, kizárólag orálisan létezõ vallási nagykultúrája. Pusztulása is döbbenetes gyorsasággal következett be: a spanyol hódítók néhány év leforgása alatt megsemmisítették a birodalmat, a misszionáriusok évtizedek alatt a hitvilág hagyományát; az inka vallás tartalmáról folklór-anyag és misszionáriusi beszámolók, valamint a tárgyi emlékek alapján van némi tudomásunk.
 

2. A sámánizmus vallási kultúrái
 

A 'történelem nélküli népek' vallási világában talán a legkidolgozottabb, legegységesebb vallási modellt a sámánizmus formái jelentik. Az Európa keleti, Ázsia északi és középsõ régiójában és Észak-Amerikában élõ, zömében vadász vagy nomád állattartó népek közös hitvilágáról van ebben az esetben szó, amely a világvallások és a magaskultúrák perifériáján sok évezreden keresztül megõrizte önállóságát. A sámánizmus, mint alapvetõen egységes vallási kultúra eltûnése - szemben a közép- és dél-amerikai vallási rendszerek gyors megsemmisülésével - évezredes folyamatnak bizonyult; kiváltó oka lehetett az életmód megváltozása, a civilizációs fejlõdés, de egy-egy nép eltûnése, idegen hódítók uralma alá kerülése vagy a világvallások - elsõsorban a kereszténység, a buddhizmus és az iszlám - misszionáló hatása is. A sámánhit egyes elemei viszont vallásváltások után is fennmaradtak: a népi hiedelemvilágban éltek tovább, de - mint mondjuk a tibeti és a mongol buddhizmus esetében - magába a 'gyõztes' hitrendszer tanításába és ritusrendjébe is beilleszkedhettek. Egykor a finn-ugor népek, így a kereszténység felvétele elõtti magyarság õsvallása is sámánhit volt, amelynek emlékét a folklór világa õrzi. Eredeti, tiszta formáját tekintve mindenesetre a sámánhit a 20. századra gyakorlatilag eltûnt; egyedül a szibériai kis népek körében - urali, altáji népcsoportok, burjátok, szamojédek - találjuk még meg ennek a vallási formának néhány millió követõjét.

A sámánizmus gyökere az õsi animizmus és mágia elemeinek összekapcsolása, az emberi és a szellemi világ közötti kapcsolattartás biztosítása, arra természetfeletti módon kijelölt médiumok, sámánok közremûködésével és a totemizmus, különösen az állatkultusz hiedelmeinek felhasználásával. A vallás lényege tehát ebben az esetben a szellemlények és az emberi közösség közötti kapcsolattartás rituális technikájának kimunkálása és mûködtetése; a vallási tevékenység központi alakja ennek a sajátos 'mesterségnek' a tudója, a sámán. A sámán tehát - a régi magyar vallási világban a táltos - emberfeletti tudománnyal rendelkezõ személy, akinek az égi és alvilági erõkkel való kapcsolatteremtés a feladata. Ennyiben alakját a valamennyi természeti nép világából ismerõs varázsló megfelelõjének is tekinthetjük: egyedi, megkülönböztetõ jegye leginkább az, hogy nem önszántából, hanem magának a szellemi világ kiválasztásának a kényszere alatt végzi feladatát, tevékenységének eszközei és az alakját körülvevõ mitológiai hagyomány pedig az egységesség és a nagyfokú szervezettség jegyeit mutatja. Így csak rendkívüli ember lehet alkalmas arra, hogy sámán lehessen: erre a szerepre születni kell. A leendõ sámán már kisgyermekként elüt a többiektõl: patológiás tüneteket, révülési hajlamot mutat, 'különös gyermek'. Látomások gyötrik, természetfeletti lényekkel találkozik, sõt azok alkalmanként magukkal is ragadják. Gyakori az is, hogy a leendõ sámán testi adottságként is magán viseli a szentség jegyeit: több foga vagy éppen 'farkasfoga' ('táltosfoga' van, farokcsonkja, kezén hat vagy hét ujja, esetleg - a hiedelem szerint - a szokásosnál több bordacsontja. Erre a rendkívüliségre emlékeztet a sámán felszerelésének egyik fontos darabja, a hatujjú sámánkesztyû is, amelyet szinte minden szibériai nép hagyományában megtalálunk. A karizmatikus kiválasztottság és alkalmasság bizonyítéka az is, hogy a sámán nem tanulás által, hanem álmában jut tudományához, amikor a szellemek - átmenetileg magukkal ragadják a túlvilágra.

A hiedelem szerint a szellemek a sámánjelöltet gyakran feldarabolják, hogy meggyõzõdjenek róla: testében valóban feles számú csont van-e és kipróbálják azt is, teste és lelke valóban képes-e elválni egymástól. Ettõl a próbától fogva a sámán rendkívüli képességek birtokosa: vihart támaszt, földbe rejtett kincset talál meg. Fõ tevékenysége az 'istenekkel', az állatõsökkel, a holtak lelkeivel, az ártó és segítõ szellemekkel való érintkezés. Képességei közé tartozik az átváltozás: bikává, táltoslóvá változik, repülni képes. A zene és tánc által is stimulált szertartásban a sámán lelke kilép testébõl: megmássza a világfát, amely az eget, a földet és az alvilágot összeköti: erre utal fontos szertartási kelléke, a létra is. Gyakori feladata az orvoslás, mint 'halottlátó' pedig a szellemvilág üzeneteit tolmácsolja az emberek, az emberek kívánságát a szellemek felé. Révületében a táltos, a sámán a nép állatõsévé válik, lelke annak lelkével válik azonossá: innen van az, hogy a szertartás során agancsot, állatbõrt, maszkot visel és birokra kel az ártó erõkkel.

A sámánizmus jellegzetes vonása istenfogalmának határozatlansága, bizonytalansága. Pantheonjában vannak személyes 'öreg' istenek, állatõsök, megszemélyesített természeti erõk, égitestek, de megtaláljuk ugyanitt a holtak lelkeit is. A szellemi lények alakja igen változatos; a nevek és a szereplõk törzsenként, népenként változnak, ám a teljes hitvilág keretei között jól meg is feleltethetõk egymásnak. A sámánhit különösen fontos szerepet szán a gazdaszellemeknek: õk az egyes ember mellett vannak és amolyan 'õrangyalként' oltalmazzák 'gazdáikat'. A sámánizmus vallási hagyománya közös gyökerû kozmológiai világszemléletet is hordoz. Nézete szerint a világegyetem hármas tagolású, három szintû, korong alakú képzõdmény. Középpontjában áll a 'világfa' vagy 'világtengely', az 'arbor mundi' vagy 'axis mundi', amely elválasztja, de össze is köti a felsõ, a középsõ és az alsó világot. A felsõ világ az égitestek, a jó szellemek birodalma, a fõisten vagy fõistenek otthona. A sámánnak képesnek kell lennie arra, hogy megmássza a világfa égbe emelkedõ törzsét ('az égig érõ fát'), hiszen csak így tud érintkezni az égiekkel. A középsõ világban élnek az emberek, állataikkal és a közéjük ereszkedõ vagy kapaszkodó - segítõ vagy ártó - szellemekkel együtt. Az alsó világ a gonosz szellemek és a holtak lelkeinek birodalma: a sámánnak alkalmanként a világfa gyökerein ide is le kell ereszkednie, hogy végezni tudja a maga dolgát.

A sámánizmus 'mitológiája' maga is sajátos, szokatlan képzõdmény. Néhány teremtéselbeszélést és kozmológiai történetet leszámítva ugyanis ezeknek az elbeszéléseknek nem az istenek, hanem maga a sámán a fõszereplõje. A történetek egyik csoportját a sámánkiválasztás és a sámánavatás eseményeinek feldolgozásai adják, érzékletes képekkel írva le az egyes 'sámán-próbákat', amikor a jelöltet a szellemek üstben fõzik, kemencében hevítve üllõn kovácsolják vagy más, válogatott módokon gyötrik. A mitológiai anyag másik, nagyobb és színesebb része a sámánok mûködésének feldolgozása. Ennek központi témája a sámán és gazdaszelleme ég- és pokoljárásainak megörökítése. A sámán útjai során szembetalálja magát az istenekkel; birokra kel a rontó erõkkel vagy csellel, furfanggal éri el célja, eszközli ki az emberek kívánságainak teljesülését, alkalmanként pedig párharcot folytat más, vele rivalizáló sámánokkal is. A nagy mitológiai rendszerekben is feldolgozott témák egész sora bukkan fel így, annyi eltéréssel, hogy a fõhõs a sámán, akinek szerepét a 'klasszikus' mítoszforma kultúrhéroszaiéhoz lehet a leginkább hasonlítani.

A sámánszertartás rituális rendje aprólékosan kidolgozott. A szellemeknek állat-, termény- vagy ételáldozatot mutatnak be, az esemény csúcspontja azonban a 'sámántánc' alkalma. Zene és közös éneklés közben a sámán transzba esik: lelke eltávozik a testébõl, hogy elinduljon a világfa törzsén az ég vagy az alvilág felé. Az eseményhez ima és ráolvasó formulák kántálása is hozzátartozik, máskor meg a sámán ajkán a szellemi világ lényei elegyednek párbeszédbe az emberi közösséggel. Nem ismeretlen az a mód sem, amikor a sámán jövendöl vagy visszatérve az égiektõl erõt ad át - kézrátétellel, leheléssel, 'égi tárgyak' segítségével - az embereknek. A sámán szerepe a szertartási feladatok közötti idõben is jelentõs: õ az a bölcs tanácsadó, akihez kisebb-nagyobb dolgokban bárki, a vezér, a törzsfõ, de az egyszerû harcosok is fordulhatnak, ha az otthon, a házioltárnál õrzött szellem-bábúktól vagy a gazdaszellemektõl nem kapnak elegendõ útbaigazítást.
 

3. A totem-vallások alkonya
 

A totemisztikus vagy törzsi vallások klasszikusnak számító világa az amerikai préri-övezet valamint Afrika, Dél-Amerika és Óceánia egyenlítõi, õserdõs, szavannás övezetének hitvilágai révén van ma már gyorsan fogyatkozó arányban jelen világunk vallási térképén. Az ebbe a körbe tartozó hitrendszerek követõinek száma - maguknak az egyes önálló vallási formáknak a nagy száma mellett - nem éri el a 100 milliót sem. Igaz, hogy Afrikában mintegy 70 millió ember tartozik ilyen vallási kultúrákhoz, Ausztrália törzsi vallásait viszont csak néhány ezren, az észak- és dél-amerikai kultuszokat pedig 2-3 milliónyian követik.

Ezeknek a vallási formációknak az alapmodellje szerint a világ feletti uralom egy vagy néhány teremtõ isten kezében van, akiknek megengesztelése a szertartási és áldozati élet célja és akiknek tetteirõl az orális hagyományban õrzött mítoszok számolnak be. Az isteni lények másik csoportját totem-õsök - állati felmenõk vagy már-már megistenült hõsök alkotják, akiknek közbenjáró segítségétõl a jó termés, a kedvezõ idõjárás, a betegségektõl való megmenekülés és a hadi siker is remélhetõ. A világot szellemi lények, démonok sokasága is lakja: az õ semlegesítésük alkalmas eszköze a mágikus szertartások sokasága. A törzsi vallások többségében kitüntetett jelentõsége van a termékenység-szertartásoknak és az avatási rítusoknak: Óceánia népei körében a vallási élet uralkodó elemei ezek, de hasonló a helyzet az afrikai kontinens déli részében élõ gyûjtögetõ és vadásztörzsek világában is. Nem idegen ezektõl a vallásoktól a természet erõinek isteniként való imádata sem: a varázsszertartások zöme is éppen erre, a természeti történések kedvezõ menetének biztosítására irányul.

A klasszikus totemhit a maga tiszta formájában azt a hiedelmet jelenti, amely szerint valamely népközösség egyetlen közös, azóta szellemivé lett állat- vagy ritkábban növényõstõl eredezteti magát. Maga a totem összekötõ kapocs a magasabbrendû égi erõk és az ember világa között, egyben pedig az õs képességeit, fizikai erejét adja tovább népe számára, a mindennapokban pedig segíti is övéit. Ebben a klasszikus formában a totemisztikus vallásosság a legtisztábban Ausztrália és Óceánia népei között maradt fenn, valamint egyes észak-amerikai indián vallási rendszerekben, a legháborítatlanabb formában pedig talán Borneó és Pápua-Új-Guinea belsejében, ahol a legutóbbi idõkig fennmaradt egyebek között az emberáldozat, a 'fejvadászat' szokása, mint az idegen totemek elleni küzdelem szimbolikus aktusa, az afrikai fejlõdésben viszont az utóbbi századokban az animisztikus vonások bizonyultak erõsebbnek a totemisztikus szokásokkal szemben.

Afrikában talán a pigmeusok vallási kultúrája a legarchaikusabb: egy elvont teremtõ isten, a szellemi lények sokasága, a termékenységi mágia és a terményáldozat elemei e nép vallásosságának építõkövei, valamint az eredet- és teremtésmítoszok meglepõ sokasága.Mellettük a busmanok, a hottentották, a zuluk, a jorubák és a maszájok vallási világa érdemel figyelmet; visszatérõ elemek ezekben a vallásokban a szakrális tánc és zene alkalmazása, az engesztelõ növény- és állatáldozat, a fejlett imakultúra.

Ázsia és az óceániai térség törzsi vallásai közül a dajakok totemizmusa érdemel említést, amely talán a legelevenebben õrzi ma is a mana-hit igen õsi formáit. Az ausztrál õslakosság vallási világát is egyértelmûen a totemizmus uralja, a rituális tevékenység középpontjában pedig a beavatás, mint a totem közösségébe való befogadás aktusa áll. Jellegét tekintve hasonló lehetett Óceánia népeinek õsi vallási világa is, ma azonban a törzsi vallások követõinek száma néhány tízezerre fogyatkozott, maga a hitrendszer pedig számtalan idegen elem hatására elveszítette háborítatlan eredetiségét.

A törzsi vallások fokozatos eltûnése mellett bizonyos szinkretisztikus változások is megfigyelhetõk - fõleg Afrikában és Latin-Amerikában.Olyan esetek ezek, amikor az õsi törzsi hagyomány és a felszínesen felvett kereszténység hit- és rítusvilága összeolvad, a végeredmény pedig egy új, 'karibi' vagy 'afro-amerikai' vallási kultúra lesz: olyan, mint az umbanda Braziliában vagy a vodu Haiti szigetén. Ma már számos ilyen mozgalom van, követõik száma pedig nem sokkal kisebb, mint a 'régi' törzsi hagyomány keretei között élõké.