Harcosavató szertartás
A NAPTÁNC
Észak-Amerikának kalandregényekből, filmekből
jól ismert ősi népei, a dakoták, a lakoták (más néven sziúk),
a feketelábok, az északi és déli cheyennek, az arapahok,
a mandanok, a comancheek és a kiswak törzsek
körében az egyik legnagyobb esemény még a XIX. század
második felében is a naptánc volt,
az ifjakat harcossá avató kegyetlen szertartás.
Alighogy felengedett a fagyos föld és melegebben kezdett sütni a nap a vadászó törzsek nemzetségekre, néhány családból álló csoportokra szakadtak és szétrajzottak. Folyók, patakok árnyas partjain, vízmosásokban, források közelében vertek tanyát. Követték a kószáló bölények nyomait, megkergették a kecses antilopokat, és nyilaikkal elejtettek egyet-egyet a fürge állatokból. Csapdát vetettek a hódoknak és a rókáknak, s ha arra támadt kedvük, elkötötték egymás lovait.
Indián asszony gyermekével és a lóhoz kötött csúszkával a századforduló idején
|
Időtanács
A békésebb napok labdajátékkal és más ügyességi versenyekkel teltek. Május végén, a „rózsás hold” napjaiban, amikor a dombok oldalán már virágba borultak a vadrózsabokrok, időtanácsra gyülekeztek a nemzetségek főnökei és idősebb harcosai, hogy megkezdjék az előkészületeket a tizennyolc tavaszt megért ifjak harcossá avatására. A törzsek életében oly fontos szertartást mindig a „mennydörgő hold” (egy hold egy hónapot jelentett naptárukban) napjaiban, augusztus első felében tartották, amikor a nap a legerősebben sütött.
A síksági vadászok nemzetségeinek időtanácsaiban összegyűlt főnökök és harcosok „időpálcikáik” rovásairól olvasták le, melyik hold melyik napján kell tábort bontani, hogy időben elérjék a szent helyet a törzs közös naptánctáborát..
Az indulás napján jóval pirkadat előtt a varázsló sátrában megszólaltak a dobok. Sátrat bontottak, s nagy, kerek kötegekbe kötözték a sátorlapokat, a takarókat és minden egyéb holmit. Mivel az indiánok nem ismerték a kereket, sátorrúdjaik elülső végét összekötve hosszú, keskeny, V alakú csúszkát készítettek. Ezt összekötözött végével keresztbe vetették a ló vagy a kutya nyakán, a másik végét pedig a földre eresztették. A csúszka szétnyíló szárain, a ló farka mögötti szíjakból rakodóteret fontak, amelyre aztán felkötötték batyuikat. A francia eredetű szóval travois-nak nevezett csúszkákon a málhák tetejére ültették az apróbb gyerekeket, s itt csináltak helyet a betegeknek és a járni már nem tudó öregeknek is.
Mire a hajnal felderengett, indulásra készen állt a tábor. A varázsló vagy másképpen szólva az orvosságos ember rejtekhelyéről elővette és meggyújtotta a szent pipát. A négy égtáj felé fújta a füstöt, majd körbeadta a szent kalumetet. Minden harcos szívott egyet belőle és ugyanúgy cselekedett, mint a varázsló. Az ünnepélyes, közös imádságnak is felfogható szertartás után ismét elrejtették a béke jelképét. Végül lebontották a varázsló sátrát, s a nemzetség elindult a nagy naptánctáborba, a „törzs abroncsához”.
A vándorlók meg-megálltak néhány napra. A férfiak vadásztak, s magukkal vitték az avatásra váró ifjakat is. Az asszonyok és a gyerekek vadrépát, vadgyümölcsöket szedtek. Tábortüzeik füstje már messziről látszott, s a prérire kimerészkedő „sápadtarcúak”, a ponyvás szekereiken vonuló pionírok a kanyargó füstoszlopokról tudták, hogy az indiánok földjén járnak.
Tábornyi utak
Egy mormon család feljegyzéseiben ez olvasható: „A dombok peremén időről időre feltűnik egy-egy lovas, kisebb csoport indián... Ilyenkor mindig feszültek, várakozással, egy kis félelemmel és imádsággal telnek az órák... Hogy ki fél jobban, az indiánok mitőlünk, vagy mi az indiánoktól, az soha nem tudható. Van amikor órákon, napokon át követjük egymást tisztes távolból... Aztán hirtelen nyomuk vész. Még a letaposott fű sem árulja el merre tért le, merre vonult a vándorló csapat.”
A távolságokat az indiánok táborokban mérték. Egy tábornyi távolság megközelítően 30 mérföld, nagyjából egynapi járóföld. Ha veszély fenyegette a vándorokat akár kéttábornyi utat is megtettek egyfolytában.
„Néhanapján, amint keresztülvágtunk a síkságon, másik szembejövő törzset pillantottunk meg. Óvatosan közeledtek felénk, majd megálltak, és jelbeszéddel tudtunkra adták, hogy értekezni óhajtanak velünk. Az első jel mindig azt tudakolta, hogy miféle törzshöz tartozunk. Főnökünk erre a feketelábokat jelentő kézjellel válaszolt, majd arrafelé mutatott, ahol a fő törzsünk szokott tanyázni. E jel után mindig magasra emelte a jobb kezét, nyitott tenyerét az idegenek felé fordítva. Ez az ősi jelkép békés szándékot fejezett ki, s azt mutatta, hogy nincs fegyver a harcos jobbjában.
Erre a két főnök leszállt a lóról és egy-más felé indult, hogy félúton találkozzék. Dohánnyal ajándékozták meg egymást, mindegyikük odakínálta égő pipáját a másiknak, aztán ki-ki visszatért a maga törzséhez és mindkét csapat folytatta útját...” – így írta le Hosszú Lándzsa kanadai újságíró, a régi indián élet egyik utolsó tanúja a prérin vándorló törzsek találkozását. Négy-öt hét is beletelt, mire összegyűltek a nagy naptánctábor helyszínén.
A prérik indiánjai táboraikat „katonai pontossággal” építették. Különösen szép látványt nyújtott ünnepi naptánctáboruk.. A főnökök először mindig a tábor bejáratát jelölték ki, amely kelet felé, a felkelő nap irányába nézett. Majd a nemzetségek egymást követően, az óramutató járásával ellenkező irányban verték fel sátraikat. Végül a tábor nagy kört formált egy nyílt tér körül, s a kör közepén csupasz gerendákból ácsolva állt a naptáncsátor váza.
A törzs abroncsa
A naptánctábor a törzs abroncsa volt. Az összetartozást jelképezte. A nemzetségek ott vették számba egymást, a rokonok találkoztak. Amíg előkészítették fiaikat a kemény próbát jelentő táncra, a varázsló és a törzs öregjei egyéb fontos szertartásokat is elvégeztek.
A naptánc az ifjak bátorságának próbatétele volt. G. Catlin, aki a Felső-Missouri vidékén járva látta a szertartást, így írta le: „Négy nap, négy éjjel virrasztanak és böjtölnek az ifjak. A negyedik napon délidőben az előző évben avatott harcosok vágtatnak be a táborba, zöld lombokat húzva maguk után, amikkel a varázsló jelére a naptánc sátorát fogják beborítani. Valamivel később két, ünnepi díszbe öltözött lány nyargal a tábor közepére. Egy sasfészket hoznak, amelyet a naptáncoszlop tetejére erősítenek. Közben a harcosok sípokkal, csörgőkkel és dobokkal, vad lövöldözéssel csapnak irtózatos zenebonát.
Megjelenik a naptánc asszonya, és helyet foglal a varázsló oldalán...Az ifjak, akik ezen a napon vetik magukat alá a naptánc szertartásának, sorra az asszony elé járulnak, és hozzáhajolnak, hogy fekete festékkel kenje be arcukat és csuklójukat. Ekkor a varázsló hirtelen felugrik, felkapja a sasfészket, odamegy a naptáncoszlophoz és tenyerével fekete karikákat fest rá. Amikor az oszlop hegyéhez ér, takaróját a fejérehúzza és az oszlopra erősíti a sasfészket. Öt idősebb harcos siet elő, megragadják a földön heverő oszlopot, és az előre elkészített lyukba állítják. A varázsló néhány másodpercig fenn csüng a hatalmas oszlop tetején, majd takaróját széjjeltárva valósággal lerepül a földre.
A dobok elhallgatnak, néma csendben várakozik a tömeg. Hosszú, éles kés villan a varázsló kezében. Többször beletartja a kis varázstűzbe, az ifjak pedig sorra elébe járulnak. A fiatalok mukkanás nélkül tűrik, amint a varázsló és segédei (néhány idősebb harcos) két ujjal felcsípik mellükön a bőrt, két vágást ejtenek rajta, és hosszú bölénybőr szíjat fűznek át a felvágott mellizmokon. A szíj végét pedig a naptánc oszlopához kötözik.
Az ifjak kezdetben lassú, majd egyre gyorsuló ütemben elkezdik táncukat! Dobok morajló dübörgése kíséri a naptáncéneket. Most már az egész törzs együtt énekel. Mindenki táncol, miközben az oszlophoz kötözött csikó harcosok nagyokat rántanak a szíjon, hogy az minél előbb kiszakadjon mellükből.
Sokszor előfordul, hogy órák telnek el így, s ha az ifjú meghal, vagyis elájul, leoldják, de próbája még korántsem ért véget. Amint magához tér, az utolsó futás szertartásában lobogó sörényű musztanghoz erősítik, és egy idősebb harcos addig nyargal vele körbe-körbe, míg a bölényszíj ki nem szakad a melléből. A varázsló gyorsan gyógyfüvet tesz a vérző sebre, s a fájdalomtól meggyötört ifjú apja és anyja karjaiban támolyog haza családja tipijébe. Harcossá avatta a véres próba!”
A naptánc kegyetlen, de szükséges erőpróba volt, hogy a harcossá fogadott ifjú bátran nézzen szembe a prérin leselkedő veszedelmekkel. Legyen állhatatos és kitartó! Vadászatokon viselje el a nélkülözést, a harci ösvényen járva pedig legyen elszánt! Ne ismerjen félelmet, bátran állja a kínokat és minden szenvedést!
Ma már nincs véres erőpróba, de minden nyár végén megérkeznek az indián családok a törzs abroncsához. Felállítják az ősi tipiket, tüzeket gyújtanak az éjszakában és eltáncolják régi táncaikat. Hatalmas, több napon át tartó, látványos, sok embert érintő megnyilvánulásai ezek a találkozók az utóbbi évtizedekben újra erősödő indián önazonosságnak. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
