Észak-Amerika indián örökségének megjelenítője
AZ EREDETIT KELL FELMUTATNI
1841-ben Londonban meg jelent egy könyv, amely nem várt módon felkeltette a művelt közönség érdeklődését, s csakhamar írója hazájában, az Egyesült Államokban is szenzáció lett. Az addig ismeretlen szerző személyes élményeit örökítette meg. Az elsők között tudósított hitelesen az Észak-Amerika nagy síkságain, a Mississippitől és a Missouritól nyugatra élő mandanok, cheyennek, dakoták, feketelábok és más, a Sziklás-hegységben élő indián törzsek társadalmáról, hiedelemvilágáról, szokásairól.
George Catlin 1824-ben (önarckép)
|
A Levelek és jegyzetek az észak-amerikai indiánok állapotáról és szokásairól című mű 45 éves szerzője, George Catlin könyve megjelenésekor már túl volt élete nagy kalandján. Bejárta az indiánok földjét, s leveleit, jegyzeteit azzal a szándékkal adta közre, hogy közkinccsé tegye a vázlatfüzeteiben összegyűjtött, festővásznain megörökített hatalmas ismeretanyagot, mert Catlin, akit az indiánok krónikásának is szoktak nevezni, sőt némelyek szerint vele kezdődött az amerikai etnológia tudománya –, elsősorban mégsem író, hanem festő és rajzművész volt.
A halott indián a jó indián? George Catlin 1796-ban Pennsylvaniában született. Apja Washington seregének katonája, később városának, Wilkkesbarre-nak megbecsült polgára. Anyja, Polly Sutton (egyes források szerint egy foglyul ejtett indián nő leánya) mesélt a család férfitagjairól, akik mind részt vettek az irokéz, seneca és oneida törzsek ellen folytatott indián háborúkban; az angolok és a franciák első összecsapásaiban, a kis George pedig mindig szívesen és érdeklődéssel hallgatta ezeket az elbeszéléseket. Catlin 1818-ig jogásznak készült. Filozófusokat, ókori szerzőket olvasott. Történelmi és irodalmi tanulmányokat is folytatott, és közben autodidakta módon tanult festeni. 1823-ban már ismert portréfestő volt Philadelphiában. Ifjúsága éveiben és az indiánok földjére tett első utazásainak idején jószerével még a nagy folyamok, a Mississippi és a Missouri nyugati partjainál húzódott a határ, de már messze hallatszott a telepesek harsány „Westward’s Ho” (Fel nyugatra!) kiáltása, amellyel nekivágtak a nyugati prériknek és a Sziklás-hegység rengetegeinek, hogy a szárazföldön át törjenek utat a távoli Oregonba és Kaliforniába. A század első felében írta szép regényeit Cooper a legendássá lett Bőrharisnyáról. 1855-ben Longfellow Hiawathája élesztgette az indián romantika lángjait. Az 1861–1865 között lezajlott véres polgárháborút követő években pedig a nyugati határterületek békéjének őrzésével megbízott lovasság tisztjeinek jelszava fejezte ki legjobban az Egyesült Államok polgárainak hangulatát. „Csak a halott indián jó indián!” A nagy földfoglalások, vasútépítések, az indián romantika, egyúttal pedig a véres indián háborúk kora ez. Catlin akkoriban már szorgalmasan festett, dolgozott, s felismerte, milyen értékek tűnnek el, ha veszni hagyják mindazt, ami megsemmisül a prériken és a hegyek között lakó törzsek pusztulásával. A fiatal művész tanulmányozta a madarakat és halakat, s érdeklődéssel fordult Észak-Amerika gazdag, színes ásványvilága felé. Foglalkozott botanikával, paleontológiával. Megragadták figyelmét az őslakók tárgyai, eszközei. Gyakran látogatta az akkor még szerény gyűjteményű philadelphiai Peale’s Múzeumot. Tanulmányozta az első neves felfedezők, Lewis és Clark, valamint M. Stephen Long expedícióinak a prériken és a távoli hegyek között végzett megfigyeléseiről és tapasztalatairól szóló feljegyzéseket.
Gyűjtőúton Amikor aztán 1822/23-ban a múzeumtól kedvező ajánlatot kapott – immár jó nevű portréfestőként –, gyűjtőútra indult. Az első rövid utazás azonban csak amolyan első vizit volt a Nyugat civilizálatlan tájain. Ekkor kísérelte meg meghatározni az indián törzsek elhelyezkedését a Mississippi és a Missouri felső folyásánál és a kontinens más tájain, hogy később valóságos és minden tekintetben hű képet festhessen táboraikról, vándorlásaikról, viseletükről és szokásaikról. 1826-ban, amikor indián főnökök küldöttsége Washington felé tartva áthaladt Philadelphián, az első nyugati útjáról nemrég visszatért festőt annyira megragadta egzotikus megjelenésük, büszkeséget és emberséget sugárzó magatartásuk, hogy elhatározta, közelebbről is megismerkedik velük. Ennek a mély élményt jelentő találkozásnak az eredménye a seminol főnökről, Osceoláról készült, később híressé vált portré. Úgy vélte: „... a feledés homályából kell felmutatnom a pusztuló fajt, a bennszülöttet, az eredeti amerikai embert...” Miután rövidebb utazást tett az irokézek, mohikánok, huronok, senecák, vagyis az erdővidék, s az öt tó környékén élő törzsek falvaiban, 1830-ban nyolc évig tartó hosszú útra indult a Felső-Missourihoz és az attól nyugatra eső vidékre. Catlin igazi művész, éles szemű megfigyelő volt. Minden romantikus túlzás nélkül festette meg a prériken vonuló bölényeket, a vadászó törzsek harcosainak bölénytáncait és a vadászatokat. Ő festett először hiteles képet a Missouri fantasztikusan szép tájairól, a dombvonulatokról, a préri tengerként hullámzó füvéről, a vadlovak vágtatásáról és befogásáról, a préri állatvilágának életéről; a fenségességről, a félelemről és a rettegésről. Dakoták, lakoták, mandanok cheyennek, feketelábok, arapahok és mások, huszonhat síksági vadász törzs és kisebb nemzetség falvait, táborait kereste fel. Számos nyelvjárást megtanult. Tipikben, kunyhókban lakott, együtt vándorolt és élt indián barátaival. Néhány – a fehérek társadalmán kívül élő – trapperen, csapdaállítón és nyomkeresőn kívül alighanem ő volt az egyetlen, aki megismerhette a dakoták és a mandanok fiatal harcosokat beavató Naptánc szertartását; s ő volt az, aki azt hitelesen le is írta. Bár indián barátai befogadták, élete mégsem volt biztonságban. Törzsek torzsalkodásainak, lóelkötéseknek, tragikus végű vadászatoknak, véres leszámolásoknak, skalpolásoknak volt tanúja, miközben Lewis és Clark nyomában járva Minnesotába vándorolt. 1837-ben érkezett a békepipák kövének lelőhelyét, a szent bányát őrző yankton dakoták táborába. „Ilyen messzire utaztam – írta naplójában – az utóbbi hetekben, hogy végre klasszikus földre léphessek. Ne csodálkozzék senki azon, hogy e félreeső vidéken az indián múzsát kerestem és idéztem, és nincs mit csodálkozni azon sem, hogy jegyzeteimnek e pillanattól kezdve költői íze lesz, úgy hangzik, mint valami románc. Ha abban a szerencsében részesülhetnék, hogy megszáll az ihlet, még mielőtt elhagynám e helyet, zengenék néhány episztolát a tiszteletére.”
Vacsora Nagy Medve sátrában
|
Catlinit Igaz, nem ő volt az első fehér ember, aki a kőbányában járt, de ő volt az első, akit tudományos szempontból érdekelt. Néhány kőzetmintát eljuttatott Dr. Jacksonhoz, a kor legismertebb ásványszakértőjéhez, aki a gipsznél keményebb, de a szénsavas mésznél puhább ásványként írta le a zsíros tapintású pipakövet, és azt a festőről catlinitnak nevezte el. Catlin utazásainak több mint hatszáz rajz, festmény, vázlat és feljegyzések sokasága lett az eredménye: páratlan gyűjtemény Észak-Amerika indián népeinek életéről. A képeken a születéstől a halálig az életnek szinte minden mozzanatát megörökítette. Részletesen és hitelesen rajzolta le mindazt, amit látott. Hiába fogadta azonban a közönség nagy érdeklődéssel képeinek kiállítását, Catlin „indiángalériáját”, a kongresszus, amelynek gazdag gyűjteményét felajánlotta – elutasította! A Levelek és jegyzetek… című könyvének londoni megjelenése, a könyv váratlan sikere sem hozott számára egyértelmű elismerést. Az anyagi gondokkal küszködő, létbizonytalanságban élő művész később is útra keltmég, hogy helyzetén javítson. Eljutott Dél-Amerikába, az Amazonas vidékére és Alaszka hófödte tájaira, ám ott festett képei, rajzai nem keltettek érdeklődést. Utolsó éveiben szorongató nélkülözések közepette tengődött Londonban, majd Brüsszelben. Az indiánok földjén tett nagy utazás során született műveket 1852-ben egy amerikai gyáros vásárolta meg, aki ezzel az adósok börtönétől váltotta meg a művészt. (A festmények és rajzok azután évekig porosodtak gyára pincéjében.) A műkritikusok talán joggal bírálják Catlin rajzkészségének, technikai felkészültségének fogyatékosságait, azt azonban ma már mindenki elismeri, hogy az ő munkássága a régi indián életforma egyik legfontosabb forrása. George Catlin „indiángalériája” ma része Amerika indián örökségének. S ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy festményeinek, rajzainak számtalan másolata található az amerikai családok otthonaiban. A művész hagyatékát, rajzait, festményeit és feljegyzéseit ma az Egyesült Államok egyik legnevesebb intézménye, a Smithsonian Institution gondozza.
Molnár László Miklós
|