Az első istenpár - "a mi húsunk ura, és úrnője" : Xochiquetzal - sokáig a tizenharmadik égben lakott, amelynek keletkezéséről soha senkinek nem sikerült semmit sem megtudnia. Négy fiuk született, a legidősebb volt a Vörös Tezcatlipoca, akit azért neveztek így, mert egészen vörös volt, amikor megszületett. A második volt a Fekete Tezcatlipoca - ez volt a legnagyobb és leggonoszabb mind közül, mert az övé volt a legnagyobb hatalom, és ő mindent tudott és többre volt képes, mint a másik három, mert ő minden létező középpontjában jött létre, s egészen fekete volt, amikor meg- született. A harmadik volt Quetzalcouatl, akit "Éjnek" és "Szélnek" is neveznek, a negyedik, a legfiatalabb volt Uitzilopochtli, akit "Kétfejű Kígyónak" is hívnak, és akit a mexicóiak legfőbb istenüknek tartottak.
Uitzilopochtli, amikor megszületett, csupasz csont volt, hús nem volt rajta, és így maradt hatszáz éven keresztül. Ez idő alatt az istenek részéről semmi sem történt. Hatszáz esztendő elmúltával a négy isten összejött tanácskozni és jónak látták, hogy végre rendet és törvényt vezessenek be a világba. Quetzalcouatlra és Uitzilopochtlira bízták, hogy a dolgok rendjét megszabják. Ezek a másik kettő megbízásából és velük egyetértésben először is a tüzet teremtették meg, azután egy fél napkorongot, de a Nap, minthogy még nem volt egész, csak gyöngén világított. A Földistennőt két isten, Quetzalcouatl és Tezcatlipoca hozta le az égből. Víz már volt előbb is, és senki sem tudja, hogy ki teremtette. Eleinte ennek a víznek a színén lebegett az istennő, s amikor ezt látták az istenek, így szóltak egymáshoz : - Itt az ideje, hogy megteremtsük a földet.
Ekkor a két isten hatalmas kígyóvá változott, és az egyik a jobb kezénél, a másik a bal lábánál fogva ragadta meg az istennőt, és így szétszakítva őt, a lapockájánál kezdődő feléből teremtették meg a földet, másik felét pedig visszavitték az égbe. Haragudott is ezért a többi isten, és hogy megvigasztalják a Földistennőt, úgy rendelkeztek, hogy belőle eredjen minden táplálék, amire az embernek élete fenntartásához szüksége lesz. Így aztán a Földistennő hajából teremtették az istenek a fákat, a virágokat és a füveket, pelyhes bőréből az egész kicsiny növényeket és virágocskákat, két szeméből a forrásokat, patakokat és kicsiny barlangokat, szájából a folyókat és nagy barlangokat, orrlikaiból a völgyeket, vállaiból a hegyeket. A Földistennő némelykor belekiáltott az éjszakába és emberi szívek után vágyakozott. S aztán nem lehetett megnyugtatni mindaddig, amíg nem adták neki meg, amit kért, és nem akart termést hozni, amíg vérrel nem itatták. Egyszer korán reggel kilőtte nyilát az égből a Napisten, és a nyíl Tetzcalco helyén esett le, ott, ahol most a város áll. Ahol a nyíl a földbe fúródott, lyuk támadt, és a lyukból kilépett egy féri és egy asszony, a férfit Karvalynak és az asszonyt Növényhajnak nevezték. Így szóltak egyszer az istenek egymáshoz : - Az emberek mindig szomorúak lesznek, ha nem teremtünk a számukra valamit, amivel felüdíthetik a szívüket, hogy örömük teljék az életükben a földön, és minket dicsőítsenek, énekeljenek és táncoljanak.