Az inkák földjén

Magyar Lászlónak, a XIX. század legnagyobb magyar Afrika-kutatójának
tudományos munkássága – korát messze megelőzve –
az afrikai történelem, társadalmi intézmények és kultúrák
olyan új összefüggéseit tárta fel, amelyek irányt jelölhettek volna ki a korabeli Afrikakutatásoknak, ha műve nem magyar nyelven jelenik meg.

A törvénytelen Horváth László születési bejegyzése (13. számú)

Kegyelemkenyéren
Miközben mindenki a kisfiú életét féltette, az anya, a makkegészségesnek látszó parasztlány halt meg röviddel a szülés után. Valószínűleg gyermekágyi láz vitte el. Az árván maradt kisfiút anyai nagyanyja vette gondjaiba, de erejéből csak annyira tellett, hogy megossza unokájával az adakozásokból gyűjtött falatokat.
A legnagyobb szükség idején, mikor az idős asszony haldoklott, megjelent az apa. Nem valami vándorlegény vagy csavargó volt, mint sokan vélték, hanem igazi úriember, a Festetics grófok tiszttartója, az Európa-hírű keszthelyi főiskola tanára, Magyar Imre.
A gazdatiszt a gyermeket Dunaföldvárott élő özvegy édesanyjánál helyezte el, ő maga pedig a távoli Hont megyébe utazott, hogy a nagymányoki birtokot irányítsa. A kis Horváth László nyiladozó értelmét ismét egy idős asszony alakította. Nem csoda, hogy a gyermekből mindenkitől elzárkózó, félénk fiú lett. Magányát testi hibája, kancsalsága is növelte.
A fiú legszívesebben a földvári Várdombon töltötte napjait. A „török torony” tövében ábrándozott egy távoli világról – minthogy a közeli nem fogadta be. Apja családja, melyben egyre születtek a törvényes féltestvérek, idegenként kezelte Horváth Lászlót még akkor is, amikor már gimnazista volt a nagy hírű kalocsai intézetben. Családi helyzetét mindennél beszédesebben jellemzi az iskola anyakönyve, melyben az apa „tutor”-ként, vagyis gyámként szerepel.

Szombathely régi látképe

Horváth Lászlónak édesapja talán akkor adta az egyetlen ajándékot, amikor a „zabigyereket” nevére íratta. A család azonban továbbra sem fogadta be. A mellőzött fiúnak egy diploma megszerezésére jó lehetőséget kínált az akkor létesített fiumei Tengerész Akadémia. 1842-től három éven át járta a világtengereket, majd 1845-ben váratlanul katonai karrier lehetősége bontakozott ki előtte. A La Plata köztársaság néven emlegetett Argentína államelnöke jól képzett tengerésztiszteket keresett Uruguayjal kirobbant háborújához. Magyar László egy Brazíliában élő honfitársa támogatásával elnyerte a flottahadnagyi rangot és az argentin állampolgárságot. „Édes Atyám! – írta e sikeréről Magyar László. – Soha nem éreztem nagyobb örömet, mint a midőn először látám ragyogni vállaimon a díszes arany vály rojtokat, de nem csoda, hiszen már gyermekkori álmaimat látám beteljesedni.”
A dicsőség árát csaknem életével fizette meg. Az argentin flotta az egyesült uruguayi-angol-francia hajóhad fogságába esett, s Magyar Lászlót is halálra ítélték. Gyötrelmes napokat töltött el a siralomházban, míg végre egy francia hajóparancsnok vallomásából bebizonyosodott ártatlansága. A háború végéig Maldonado külvárosába internálták. E szegénynegyedben pénz, munka és remény nélkül napi megélhetési gondokkal küzdött.

A dunaföldvári „török torony”	Hadihajó a XIX. századból

A tudós társaság közömbös maradt
A zsákutcából kínálkozott egy kiút: eljutni az inkák hajdani birodalmában, és annak tudományos feltárásával hírt és elismerést szerezni hazájának és önmagának. Ismerte a bennszülött nyelveket, ráadásul a spanyolt, a portugált és az angolt is, s a tengerésztisztnek a térképészeti, helymeghatározási műveletek sem okoztak gondot.
Egyetlen dolog hiányzott egy sikeres expedícióhoz: a pénz. Ennek elnyerését a Magyar Tudós Társaságtól remélte.
Magyar László egy esztendeig dolgozott a kutatóút tervének részletes leírásán, s 1846. június 2-án postára adta a Magyar Tudós Társaság címére. Tervezetéhez egy levelet is mellékelt Széchenyi István „Fő Méltóságú a Nagyon tisztelt Gróf Úr” részére. A levélben megemlékezett Széchenyinek a tudomány és a haza felvirágoztatásáért tett nagybecsű szolgálatairól, majd,
ismertetve tengerészpályájának főbb állomásait, két kérést terjesztett a gróf elé. Az első az volt, hogy beadványát „a szokott formalitással” maga terjessze az Akadémia testülete elé. E kifejezés mögött – kimondatlanul – tervének pártfogását kérte. Abban bízott, hogy aki az előterjesztést vállalja, ajánló véleménnyel szokta a tervet döntésre bocsátani.
Másik kérését is közvetett módon fogalmazta meg: „A pénzbeli subsidium a melyet a Főméltóságú Magyar Tudós Társaságtul vállalatom kivitelére kérek, az utazásra ugyan ezen tartományokon keresztül elég; de (a mi szinte kívánatos volna) a természeti ritkaságok példányai megszerzésére és azoknak által szállítására gyéren jut.” Udvarias és tartózkodó kérelem volt ez, Széchenyi azonban Magyar tervezetét nem „a szokott formalitással”, hanem minden személyes állásfoglalást mellőzve küldte tovább Szent Mihály napján az Akadémia titkárának.
A hivatali szempontból szabályos és korrekt kísérőlevél az ügy iránti teljes közömbösséget fejezte ki, a döntéshez semmi útbaigazítást nem nyújtott a testületnek.

„Tekintetes Úr! Magyar Lászlónak, ki ezelőtt, mint előadja, a dél-amerikai argentinai confoederationál mint flotta-hadnagy szolgált, a magyar tudós társasághoz intézett, s ide mellékelt kérelmét, melyben magának a dél-amerikai tartományokban teendő tudományos utazásra pénzbeli segedelmet nyújtani esedezik, Tekintetes Úrnak mint az említett társaság titoknokának tárgyaltatás végett ezennel áttévén, megkülönböztetett tisztelettel maradok Tekintetes Úr kész köteles szolgája g. Széchenyi István Pest, sept. 29. 1846.” – szól a levél.

Az Akadémia titkári tisztét ekkor még néhány hétig Scheidel Ferenc töltötte be. A titkári hivatalhoz 1846. október 2-án érkezett meg Magyar László beadványa Széchenyi kísérőlevelével együtt. A folyamodványt az egy hónap múlva, november 4-én összeülő kisgyűlés tárgyalta. Ennyi idő igen kevés ahhoz, hogy a javaslat tudományos értékét komolyan mérlegeljék, és a javaslattevő személyéről bővebb adatokat szerezzenek be. Az akadémiai hivatalos iratanyagban semmi nyomát sem leljük annak, hogy az ügy referálására szakembert jelöltek volna ki. Így, ajánló- vagy szakvélemény hiányában látott hozzá az akadémiai testület – melyben egyébként egyetlen geográfus sem volt – egy leköszönő tisztviselő által előterjesztett ügy, a Dél-Amerika tudományos feltárására tett javaslat tárgyalásához. „Olvastatott Gróf Széchenyi István ő Excellentiájának levele, melly mellett Magyar Lászlónak, az argentinai confoederatiónál volt flotta-hadnagynak folyamodását tárgyaltatás végett által küldi; továbbá olvastatott maga a kérdéses folyamodás is, mellyben Magyar László a délamerikai tartományokban tudományos utazást tenni ajánlkozik, bőven előadván azon indítóokokat, mellyek e vállalkozásra bírják, úgy szinte a’ teendő útnak két rendbeli tervezetét, ‘s e’ czélra az academiától három év lefolyása alatt fizetendő, mintegy tizenkét ezer pengő forintnyi segedelmet kér. Határozat: Az academiai pénztár állapota illy tetemes segedelmezést teljességgel nem engedvén, ez a’ folyamodónak, hazája és a’ tudomány iránt nyilvánított buzgalmának méltánylása mellett válaszképen megíratni rendeltetett.”
Az elutasítás szinte törvényszerű volt, ráadásul felmerülhetett a gyanú Magyar László hazafiúi érzésének őszinteségével kapcsolatban is, arra gondolva, hogy szorult helyzetéből az Akadémia pénzével próbál kilábalni.